Nepálban 2015. április 25-én mozdult meg a világ: a 7,9-es erősségű rengés következtében közel tízezren veszítették életüket, tizenhatezren sérültek meg és mintegy kétszázezer lakóház dőlt össze. A természeti  katasztrófa kiinduló pontját az ország legnagyobb városától, Katmandutól 50 km-re nyugatra, 14,9 km-es mélységben határozták meg, a mozgást még Újdelhiben is érzékelték. A helyi beszámolók szerint Katmanduban összeomlott az 1832-ben épült 63 méter magas Bhimsen-torony is, amelyről egykor remek kilátás nyílott a nepáli fővárosra. A toronynál legalább ötven holttest került elő a mentési munkálatok során.A földrengés a hetvenöt nepáli körzetből mintegy harmincat érintett közvetlenül, a szomszédos Tibetben is épületek dőltek romba és utak rongálódtak meg. Több lavina megindult a hegyekben, hegymászókat temetett maga alá a lezúduló hó. A Rescue 24 elnevezésű mentőcsapat tagjai hat napig dolgoztak a földrengés sújtotta térségben, május 4-én érkeztek haza.

- Feladataim leginkább adminisztratív jellegűek voltak – idézte fel Szabó Márk a küldetés napjait. – Folyamatosan tartanom kellett a kapcsolatot az ENSZ illetékes képviselőivel, akik koordinálták a külföldi segélyszervezetek és a kormány mentőcsapatainak tevékenységét. Igyekeztem könnyíteni a mentésben résztvevők munkáját, ezért folyamatosan jelentéseket írtam, de amellett, hogy sokat kellett tolmácsolnom, természetesen minden egyéb feladatot is elvégeztem, amire szükség adódott: ha kellett, például sátorlapokat hajtogattam.

- Milyen benyomások értek a helyszínen?

- A fővárosban, Katmanduban nem láttam annyira „vészesnek” a helyzetet, szerintem a városnak úgy a húsz százaléka sérülhetett meg. Számomra egyértelműnek látszott, hogy leginkább a rosszul megépített, vagy a régebbi házak omlottak össze. A fővárosban az élet gyorsan visszazökkent megszokott kerékvágásába, a boltok már a földrengés utáni második napon kinyitottak, megindult a kereskedelem. Ezért szerintem hetek alatt helyreáll a rend.  De vidéken teljes falvak váltak a földdel egyenlővé.

- Legutóbbi hasonló küldetésedhez képest mi volt egészen más?

- A Fülöp-szigeteken a tájfun után azért volt nehéz a helyzet, mert ott eleve nagyon magas a páratartalom és a tájfun még iszonyúbb nedvességet hozott. Nepálban azonban sokkal szárazabb a levegő, könnyebben tudtak az emberek dolgozni, csak az utolsó ott töltött napon kezdett esni az eső és kezdhettünk a helyiekkel együtt aggódni.  

- Miért veszélyes ez?

- Földrengés után, ha esik az eső, a víz sarat csinál és eltömheti a kis lyukakat, melyeken át a túlélők a romok alatt levegőhöz juthatnak.

- Rengeteget tárgyaltál Nepálban a helyiekkel, a partnerekkel. Van valamilyen trükköd, amelyet arra használsz, hogy könnyebben meggyőzd az embereket? Milyen stílust alakítottál ki a munkádhoz?

- Igyekszem kialakítani a helyes taktikát, és biztosan még nem is vagyok ebben tökéletes. Pavelcze László azt tanácsolta, hogy mindenképpen határozott legyek, a céltudatosság az, ami segít. Egy katasztrófahelyzetben nagyjából mindenkinek egy a célja. Ha tudjuk, hogy nekünk el kell jutnunk valahová, és ahhoz szükségünk van járműre, akkor a segítség gyorsasága csak attól függ, mennyire vagyunk határozottak. Akár emelt hangok érvelni, vagy kiabálni is kell, ha muszáj. Tehát ez a kulcs: egy ilyen helyzetben nem lehet eltűrni és hagyni azt, hogy valaki rosszindulatból vagy másért gátolja az adott feladat végrehajtását.

- Fizikailag vagy idegileg bizonyult megterhelőnek az a bő egy hét?

- Alacsony Nepálban a levegő oxigéntartalma, ez jelentette a fizikai kihívást, még egy rövidebb mászás is megterhelőnek bizonyult. Az utórengések miatt mindenki, így mi is egy leterített sátorlapon a földön aludtunk, ezért rendesen pihenni sem lehetett. De az adrenalin ilyenkor segít elfeledni a fáradtságot. A lélek? Sokat hallgattam a helyiek történeteit, tudtam, hogy gyermekek haltak meg, szülők tűntek el, de azért volt talán könnyebb feldolgozni a látottakat, mert mindig az adott feladatra összpontosítottam.

- Melyek azok a pillanatok, amelyekre gyakran visszaemlékszel, amelyeket elmesélsz a barátaidnak?

- Nepál gyönyörű hely, az emberek nagyon barátságosak, vidámak. Ha végiggyalogoltunk egy falun, szinte elfeledtük, hogy földrengés történt, annyira békésnek és nyugodtnak tűnt minden a hegyek között. A tragédia és a szépség disszonanciája bizonyult számomra nehezen értelmezhetőnek. De meg kellett keresni azt, akinek szüksége volt a gyors segítségre, elvégeztük a feladatot és indultunk tovább. Több olyan faluban jártunk, ahol szinte az összes ház összedőlt, ezeket a helyeket csak nagyon nehezen tudtuk megközelíteni, de igyekeztünk minél több gyógyszert, eszközt és vizet magunkkal vinni. A helyiek ebben nagyon sokat segítettek, mert ők könnyedén mozogtak a hegyeken. Akadt olyan, hogy járt előttünk valahol egy segélyszervezet, de nem sokat ért a munkájuk. Nem láttak el olyan beteget, akit el kellett volna, rosszul kötöztek be egy sérültet. Személyesen arról győződtem meg, hogy a nepáliak gyorsan feldolgozták a történteket és igen hatékonyan segítettek egymásnak. Amint saját holmijukat kiszedték a romok alól, máris indultak segíteni a másiknak: az ilyen hozzáállás irigylésre méltó.

- Folytatódik a munkátok Nepálban?

- Nagyon szeretnénk, ha erre lehetőségünk lenne. Történt egy második rengés, amely alig volt kisebb, mint az első: sokkal kevesebb halottról kaptunk híreket, de a korábban megrongálódott épületek nagy része a második mozgástól már összedőlt. Az emberek pedig újra kiköltöztek az utcára. Abban bízunk, hogy legalább egy stabil, biztonságos, vasbeton épület, közösségi ház, rászorultaknak menedék felépítésében segítséget tudunk nyújtani helyi partnereinknek. Ez azért is fontos volna, mert nem lehet tudni, mikor lesz Nepálban újabb pusztító rengés.

- Egy-két óra alatt el kellett indulnod: meg lehet azt szokni, hogy bármelyik pillanatban olyan feladatot kaphatsz, amely a világ túlsó felére, kiszámíthatatlan környezetbe, netán veszélyek felé szólít?

- Nem. Magam is ezt kérdeztem tapasztaltabb kollégáimtól. Pavelcze Lászlónak a nepáli küldetés volt az ötvenötödik bevetése, de még ő is azt mondta, hogy ez megszokhatatlan. Az ember számára ez a bizonytalanság idegen helyzet, az, hogy tudni kell percek alatt elköszönni a szeretteinktől. Azt hiszem, igazán csak a repülőn tudatosult bennem, hogy elindultunk…