Szófia  (Tihanyi Tamás) – Szíriai menekülteknek juttatott el segélyt minap a velencei alapítású Baptista Szeretetszolgálat.

Egy  korábbi  háború képei mosódnak fel előttem emlékeim széles folyómedréből. A délszláv válság, amikor gyakran magyar harcolt magyarral, emberség az embertelenséggel, gyűlölet a  kitartással. A Balkán testét a kilencvenes években már sokadszorra tépte fel az öldöklés karma, mint ahogyan még mindig   tömegsírokban nyugodnak a világháborúban a partizánok által meggyilkolt magyarok ezrei. De ez most már egy másik háború. Amely nem kevésbé kegyetlen, nem kevésbé bonyolult és  nem kevésbé fájdalmas az előzőeknél.

Igaz, a szíriai vérengzés kissé távolabb van a szemérmes, kétszínű és béketeremtő tetteiben gyakran impotensnek bizonyuló Európától, de a menekültek első hullámai már átcsaptak az unió határain. Az első embercunami Bulgáriát érte el, naponta több százzal növekszik és már a 12 ezret átlépte  a beözönlők száma. A bolgár katasztrófavédelem még kapkod a levegő után, hiszen csak kétezer menekült befogadására alkalmasak a táborai. Pedig Szíriában nem lesz egyhamar béke.

Amíg megtesszük a Szófiáig tartó cirka nyolcszáz kilométert, van időm felidézni az eltelt tizenhét évet. Az időt, amely a Baptista Szeretetszolgálat velencei megalakulásától mostanáig eltelt, az újságírás regényét, amelynek katarzisait számomra mindig a segélyszervezet munkatársaival megtett egy-egy út jelentette újabb és újabb háborúk és természeti katasztrófák felé. Tapasztalt útitársaimat mind régről ismerem, vezetőnkkel, Gál Dáviddal 2001-ben két hetet dolgoztam Afganisztánban: azóta ő a szeretetszolgálat nemzetközi igazgatója lett.  Most a  Vrazdhebna táborba tartunk, amely egy lepusztult iskolaépület nem messze a repülőtértől.

– Hosszú ideje igyekeztünk már, hogy megtaláljuk a módját a szír menekültek megsegítésének – mondja Gál Dávid. – Ezért örültünk, amikor októberben megkeresett minket a Külügyminisztérium azzal, hogy Bulgária  nemzetközi segítséget kér. Erre reagáltunk, hiszen a bolgár baptistákkal már tizenöt éves kapcsolatot ápolunk. Rajtuk keresztül találtuk meg a Vrazdhebna tábort, illetve annak vezetőjét, egy nyugalmazott bolgár katonatisztet. Felmértük az igényeket és összeállítottuk a segélycsomagokat. Ezek átadását végezzük el a táborban, ahol  négyszáz szíriai menekült él.

A szürke ég alatt szürke épület: első látásra ennyi a tábor. Kemény tekintetű  férfiak, arcukat eltakaró nők járják a folyosókat és az udvart, fel sem nézve  a közelben felszálló utasszállító repülőkre –  nekik  az álmaik szárnyalnak egy sokkal jobb világ felé. Mosolyt csak a gyerekek arcán látok. Mint Afganisztánban, Csecsenföldön, Srí Lankán és Kambodzsában, a legkisebbek szája nevetésre görbül, amint egy kis reményt látnak az idegenek érkezésében. A felnőttek egy ilyen őszinte  kitárulkozáshoz már többet tapasztaltak. A 31 éves Asszad  azonban kevésbé zárkózott, kék szemei barátságosak. Kémikus, Dubajban dolgozott vendégmunkásként. Amikor hazament szabadságra, a háború fogadta. A hátát a falnak veti, úgy beszél.

– Ahogy hazaértem, egyre rosszabb lett a helyzet. Fegyvert akartak adni a kezembe, de nem tudtam, ki ellen kellene harcolnom, annyi féle  csoport vesz részt a háborúban. Ezért inkább elmenekültem.

Ahol élt, ott eleinte viszonylag nyugodt volt a helyzet, de megszűnt az ivóvíz-,  az áramellátás és nem volt mit enniük. Aztán a hadsereg egyre inkább azt a körzetet is be akarta vonni a harcokba. Asszadot megkérdem, milyen az életük a  táborban.

– Eleinte  nagyon rossz volt, de kezdjük megszokni az új környezetet és  próbálunk munkát találni, mert nem akarjuk, hogy a bolgár állam tartson el minket.

– Hazatérnétek?

– Igen, persze,  de ez egyelőre lehetetlen.

– Mikor érhet véget a háború Szíriában?

– Az biztos, hogy nem mostanában. Nagyon sok csoport harcol egymással.

– Kinek az érdeke ez a háború? Kinek jó ez?

– Minden szomszédos országnak és nagyhatalomnak is megvan a  maga  érdeke. Ezt a legtöbben közülünk így gondolják.

A csomagok gazdára találnak, a családok pedig tovább élik közös életüket a zsúfolt  osztálytermekben. Az egykori iskola falán fehér foltok jelzik a táblák helyét. Ahol nyilván a békéről is sokat tanítottak az intézmény virágkorában a bolgár pedagógusok. De hiába: a háborúhoz még mindig sokkal jobban értünk.