Szabolcstól Zala megyéig, Nógrádtól Somogyig számos településen élnek mélyszegénységben embertársaink. A segélyszervezet dolgozói olyan rászorultakat kerestek, illetve keresnek fel, akiknek élete, sorsa, nélkülözése olyan tanulságul szolgálhat, amely a szakemberek, a döntéshozók és a laikusok számára egyaránt értékes lehet. A beszélgetések során fényképek és interjúk készülnek, amelyekből várhatóan ősszel fontos kiadvány készül és lát napvilágot. A találkozásokra a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai tartós élelmiszereket tartalmazó adománnyal érkeznek, meghallgatják a rászorultak problémáit, a hallottakat pedig igyekeznek majd hasznosítani későbbi tevékenységük során. Az eddigi tapasztalatok szerint még mindig jellemző egyes vidékeken az iskolázatlanság, az ebből fakadó munkanélküliség, a gyermekek nagy száma: és az, hogy egy-egy súlyosabb betegség szinte végleg megpecsételheti a kiszolgáltatott emberek, családok sorsát.

Íme egy a sok-sok találkozás közül…

„Ernő áll a vályogház szobájában, amiben korábban állatokat tartottak, és felhúzza az ingét. Rák, állapítom meg. És az egyik legdurvább fajtából.

 - Tizenhat éve már nagyjából, hogy először operáltak. Mondták, hogy idővel ismét meg kellene műteni, de én félek visszafeküdni. Egyszer talán elszánom rá magam, tervbe van véve, de félek. Tizenkétszer operáltak egymás után. Ez még Pesten volt, amikor ott laktunk.

Ernő Kisvárdán született, de Nagyhalászban él. A tragédia korán beköszöntött az életébe. 

- Édesapám gyalogolt a zsákgyárba, akkor még nem volt járda a gyárral szemben és egy részeg motoros elütötte, így halt meg. Dehogy csukták le a tettest, akadtak olyan tanúk, akik le voltak fizetve. Apám zenélt, éppen Sándor Józsefet ment köszönteni, és kitalálták, hogy ő volt a hibás. Édesanyám hál’ Istennek él, 87 éves és Budapesten lakik.

Ernő eljárt az iskolába. Nagyjából, legalábbis, ahogy érteni vélem.

- Ez elég kacifántos, mert sok helyen voltam, de csak hat osztály végeztem. Szerettem volna tovább tanulni, de nem volt rá lehetőségem. Édesanyám tizenkettőnket nevelt, és amikor apám meghalt, még csak két gyerek volt munkaképes. Akkor nekem is el kellett mennem dolgozni, Nyírtason volt ez, de elég régen. Tizenhat lettem majdnem, amikor már segédmunkát végeztem, utána gyárba kerültem, anyagot mozgattam, gépet kezeltem. Később, esti tanfolyamon azért elvégeztem a két hiányzó osztályt, így megvan a nyolc, csak nem tudom bizonyítani, mert nincs róla papírom. Egész életemben azt dolgoztam, ami jött, alkalmi munkákat csináltam, de úgy, hogy a hivatalos munka mellett másodállásban is melóztam, például a vasútnál vagont rakodtam, de mentem pakolni lovas kocsira, teherautóra, vagy télen havat lapátolni Pesten, mindent elvállaltam én, csak pénz legyen.

Ernőnek két fia van és egy lánya, de az anyjuk elhagyta már hét évvel ezelőtt a betegsége miatt. Hallom, hogy a sors megverte érte, mert ő is beteg lett. Ernő sajnálkozva mondja, hogy az asszony lába és a gerince is rossz, lassan nem bír menni és nem merik megműteni, mert belehalhat. A fiánál lakik Pesten.

- Egyedül maradtam, itt tengek-lengek hat, vagy már hét éve. A lányom rám szokott nézni néha, de neki is öt gyereke van, neki is elég ellátni egyedül a gyerekeket. A betegség miatt nem tudok már dolgozni. De valamikor még zenéltem, gitároztam, ám már ez sem úgy működik, mint régen, hogy felvettek volna egy kocsmába. Most már csak betesznek egy magnót, bekapcsolják, az ingyen van. Nincs gitár, az is elmúlt, vége mindennek. A gépzene elvette ez embereknek a kenyerét, a sok jó zenész tönkrement, aki tudott, az kimenekült külföldre. 

Megértően bólogatok.

- Negyvenkettő voltam, amikor jött a betegség, és mindjárt hatvan éves leszek, ha elérem.  Csak a ház az enyém, de legalább száz éves. A két ablakszárnyat úgy tettem fel, hogy ne lehessen kinyitni, de éjjelente betördelik, behajigálják az ablakot, és mire felkelek betegen, mire kimegyek, már elszaladnak. A rendőrség jön szinte minden órában hála Istennek, ezért nagy gond a biztonsággal nincsen, de amikor bedobálják az ablakot, akkor éppen soha nincsenek itt… Egyedül vagyok és ez rossz. Megőszültem, megöregedtem, s annyit gondolkodok, ami nem emberi. Néha tiszta hülyeségeket látok és honvágyam van, hogy még utoljára meglássam az édesanyámat, de nem tudok eljutni hozzá, mert 25 ezer forintból élek. Enni már alig tudok, de jól esne, ha fél liter bort meginnék, az erőt adna nekem. De nincs rá pénzem.

Elmegyünk a közeli kocsmába, és kérek két deci bort Ernőnek, aki azt mondja, ha iszik, legalább nincsenek fájdalmai. A mogorva pultos lány azt állítja, négy éve, amióta ő ott van, én vagyok az első, aki hosszú kávét kér, azt sem tudja, képes-e ilyet csinálni a gépe. De nem kértek szénsavmentes ásványvizet sem még tőle, soha. Megkérdem, legalább csapvize van-e, mire bólint, de hozzáteszi, hogy ő azt még soha meg sem kóstolta. Erre megadóan a háta mögé bökök a hűtőre, ahol a dobozos sörök sorakoznak.  Aztán kérek Ernőnek is még két decit.”