Adj esélyt a túlélésnek!
Szerző: Főadmin Bejegyzés: 2015. május 09., szombat 18:02
Annak idején, a délszláv háború lezárását követően szomorú mérleget készítettek a hírügynökségek: hetvennél is több újságíró lelte halálát az 1991 és 1996 között a Balkánon zajló konfliktusban. A harci cselekmények „túl közeliek” voltak, egy európai zsurnalisztának nem kellett nagyobb logisztikai előkészítésbe bonyolódnia ahhoz, hogy eljusson a frontvonalig. Ám a rutin, a tapasztalat, az elméleti tudás a legtöbbeknél hiányzott, s a becsvágy, az elhivatottság érzése és a pálinka fűtötte bátorság mindezt nem pótolhatta. És akinek nem volt szerencséje, az áldozatul esett saját vakmerőségének és egy (általában) szerb mesterlövész könyörtelenségének.
A haditudósítók és a humanitárius szervezetek munkatársai gyakran találkoznak a különböző konfliktusok helyszínein, és gyakran hasonló helyzetekben kell helytállniuk: a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai például a segélyszervezet megalakítása óta hét háborúban jártak. Jelenleg is dolgoznak olyan országokban, ahol a közbiztonság csak elméletben létező fogalom, bármelyik órában útnak indulhatnak egy olyan krízis felé, amelynek kimeneteléről még azoknak sincs határozott elképzelésük, akik azt kirobbantották. Ezért szükségszerű, hogy a segélymunkások időnként, lehetőleg rendszeresen elméleti és gyakorlati felkészítésen vegyenek részt. A Belügyminisztérium Nemzetközi Oktatási Központjában minap egy úgynevezett felkészítő, kiválasztási tréning, program során tehettek szert életmentő ismeretekre mindazok, akik az elkövetkezendő hetekben, hónapokban vagy években veszélyes küldetést vállalhatnak.
A szituációs gyakorlatok jellegzetes mintái voltak egy háborús, forrongó ország hétköznapjainak. Izrael, Haiti, Szudán, Afganisztán vagy Csecsenföld: bárhol előfordulhatnak olyan helyzetek, mint amilyenekkel a biztonsági szakemberek szembesítették a segélyszervezet munkatársait. Először egy tanteremben ülve hallgatták az ismert szakértőt, Végh Józsefet, az Elit (Európai Lélektani Intézet) Kft. vezetőjét, míg rájuk nem tört két fegyveres, akik miután a mennyezetbe lőttek, elrabolták a csoport két tagját. A két hölgy számára nyomasztó percek következtek: pillanatok, amikor ólomlábakon jár az idő, torokban dobog a szív, a pulzus géppuskasorozatot dobol az erekben, a gyomor pedig görcsbe rándul.
A jelenet után videofelvétel segítségével idézték fel a történteket és le kellett vonni a tanulságokat. A legfontosabb az együttműködés a túszejtővel, hiszen nagy az esély arra, hogy az emberrabló kezdő és ezért ideges: az ellenkezés végzetes döntéseket válthat ki belőle. Ha üvöltve kérdezi, ki a főnök, ha ordítva kérdez egy telefonszámot, ezeket az információkat el kell mondani, visszatartásuk felesleges. És ehhez egy gyakorlati tanács: egy ilyen esetben felhívható telefonszám mindig legyen kéznél - és ez szó szerint értendő -, talán éppen legyen a karra felírva. Számítani kell arra, hogy a túszejtő, aki pénzre hajt, ha nem kap telefonszámot és pénzt, feleslegesnek ítéli a túszt és megöli, hogy szabaduljon tőle és a számára is rosszul alakuló helyzettől. Az elrabolt pedig jobban teszi, ha behunyja a szemét és megpróbál a hallására hagyatkozni, megfigyelni mindent, amely esetleg később segítheti a szabadulását. A helyes testtartás pedig az, ha kezünket tenyérrel felfelé fordítva szorítjuk a tarkónkra, ha a földre, vagy asztalra borulunk, nem hagyva kétséget a fegyveres számára. Mindeközben nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a stressz hatására az érzékelés nagyon leromlik: sokatmondó, hogy ahányan átélnek egy ilyen támadást, később annyiképpen emlékeznek a részletekre: a fegyverekre, a ruhákra, a hangokra.
A gyorsaság életet menthet, ezért lehetőleg a támadás pillanatában el kell dönteni, ki a célpont és pontosan mi történik, mert ez határozza meg a helyes reakciót.
Ez az alapigazság fogalmazódott meg a résztvevőkben a második szituációs gyakorlat után. A társaság bankba ment pénzt felvenni, és a legtöbben ott várták a támadást, de a pénzintézetben nem történt semmi szokatlan. Ám később, amikor a csoport (szorosan egymás mellett haladva, mert ez csalóka biztonságérzetet nyújt) egy szűk utcába ért, kitört a lövöldözés. Többen a földre vetették magukat és nem, vagy alig próbáltak fedezéket keresni, de ez nagy hiba: a tetőről tüzelő „terroristák” lövedékei ugyanis előbb, vagy utóbb megtalálják a földön fekvőt. A helyes döntés az, ha megpróbálunk menekülni, még akkor is, ha ez látszólag a kockázatosabbnak tűnő megoldás. A gyakorlat résztvevőinek viselkedését menti, hogy felülről érkező támadás esetén szinte lehetetlen helyesen tájékozódni, de ahol egyszer már valakit eltaláltak, onnan mindenképpen „el kell mozogni”, emelte ki később Horváth Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat biztonsági tanácsadója.
Végh József az elemzés során rámutatott a rejtekhely és a fedezék közötti különbség fontosságára. A helyes viselkedés az, ha egy szűk utcában haladva nem verődünk csoportba, felmérjük a környezetet és megfigyeljük, támadás esetén hol tudunk rosszabb esetben rejtekhelyet, jobb esetben fedezéket keresni. És miközben rémült fejjel talán sikerül rájönnünk, honnan jön a támadás és arra is, célpontok vagyunk-e, mindig menekülni kell, hangzott el a történtek elemzése után a parancsnak is beillő, de adott esetben életet mentő tanács.
De gondolatban ne hagyjuk el azt, aki egy autó és a fal közé behasalva két lövést is kapott a hátába. Egyet mindjárt a támadás kezdetén, a másodikat később, mert nem keresett fedezéket, de igazán még rejtekhelyet sem. Amikor megérezte a hátán a második ütést, ahelyett, hogy legalább az autó motorja alá kúszott volna, magában eldöntötte, hogy az a lövés bizony halálos. Ennél rosszabbat azonban nem tehetett volna, hiszen sok esetben csupán az áldozat döntésén múlik, annak kérdése, a sebesült élve marad, vagy meghal. „A halált az orvos állapítja meg”, véste képzeletbeli kőbe Végh József, majd háborús konfliktusok példáit idézte, amikor a katonák jelentős százaléka orvosi értelemben megmenthető lett volna, ha lélekben nem adja fel a küzdelmet, nem törődik bele sorsába, amely talán nem is az ő sorsa volt. A lélektaktikai tréning egyik legfontosabb fogalma ekkor hangzott el: nem szabad „szerepfogságba” esni, azaz a szerepet, amit a támadó, a túszejtő ránk kényszerít, csak látszólag fogadjuk el, valójában minden idegszálunkkal, megmaradt fegyelmünkkel és minden túlélési ösztönünkkel igyekezzünk megtalálni a kiutat, keressük a menekülés lehetőségét, hiszen „mi nem halhatunk meg!”
Később a csoport vásárolni indult, nem sejtve, hogy a piacon öngyilkos merénylő kereste áldozatait. (A segélyszervezet afganisztáni küldetései során a városban, ahol egészségügyi programot hajtottak végre munkatársaik, sajnos napi esemény volt az ilyen robbantás.) A legjobb az olyan helyeket messze elkerülni, ahol nagyobb tömeg verődik össze, ha ez mégsem megoldható, figyelni kell minden gyanús jelre, furcsán viselkedő helybélire, figyelmeztetett később Herczegh Róbert, a Baptista Szeretetszolgálat biztonsági tanácsadója. Ugyanez vonatkozott a késes támadás szituációs gyakorlatára is: az ilyen esetek egyre gyakoribbak. Ráadásul – bármilyen meglepő, de higgyünk a szakértőnek - a kés veszélyesebb fegyver a maroklőfegyvernél, mert hangtalan: mire észleljük, mi történik, már akár fél tucat áldozat is haldokolhat körülöttünk vérbe fagyva az utcán, a piacon.
Hősünk, aki a korábban a szűk utcán lövéseket kapott, jól látta a késes támadót, amint bajtársának hátába szúrja a pengét. Első reakciója a segítségnyújtás volt, a második a menekülésé: végül magában mélyen szégyenkezve ezt tette, egyszerűen elfutott. Lógó orral, csalódottan ült vissza a tanterembe a videofelvétel elemzésére, hogy meghallgassa Végh József kriminálpszichológus megrovását, mire kiderült: az egyetlen helyes út ilyenkor a menekülés útja, az ellenállással csak az áldozatok számát növeljük. Egyet tehetünk, kiáltással riaszthatjuk társainkat, hívhatjuk fel figyelmüket a halálos veszélyre. Az egyik menekülő azonban még akkor sem úszta meg, amikor messzire ért a piactól. Amikor az épület sarkához érve gondolkodás nélkül szaladt tovább, szinte belefutott a késes támadóba. Herczegh Róbert ezért arra figyelmeztetett, hogy mindig – még a saroktól is – távolságot kell tartani, majd megmutatta helyes testtartást.
Az utolsó szituációs gyakorlat során tűz ütött ki egy irodaházban, a csoport tagjai a biztonsági munkatársak közreműködésével ezt a helyzetet viszonylag hibátlanul oldották meg. Viszonylag, mert egyikük egy olyan ajtón át menekült, amely nem vezetett sehová. A tanulság: mindig körül kell nézni a szállodában, az irodaházban, ahol több-kevesebb időt töltünk, fel kell mérni a lehetséges menekülési útvonalakat, meg kell keresni a tűzlépcsőt. És nem szabad elfeledni: tűz esetén nagyjából két percünk van arra, hogy mentsük az irhánkat, a további időveszteség már az életünkbe kerülhet.
Több meglepő, és nagyon sok értékes szabályt megtanulhattak a program résztvevői, akiknek munkája, élete gyakran háborúk és válsághelyzetek közepette zajlik. A túlélés esélyének növeléséhez tanulni és gyakorolni kell – meg kell próbálni a lehető legkevesebb esélyt adni a Sátánnak.
KAPCSOLÓDÓ HÍREINK
Példát mutattak: gyermekotthonban járt a kosárlabda válogatott
Székesfehérvár - A magyar férfi felnőtt kosárlabda-válogatott nem csak a pályán, hanem a közösségben is példát szeretne mutatni. A játékosok a stábbal együtt minap meglátogatták a Baptista Szeretetszolgálat fenntartásában működő székesfehérvári Befogadlak Baptista Gyermekotthont, hogy időt töltsenek a gyerekekkel, inspirálják őket, megismerjék mindennapjaikat.
A vásárlókkal együtt segít a Lidl, karácsonyi adománygyűjtés indult az üzletekben
A Lidl Magyarország a Baptista Szeretetszolgálat karácsonyi adománygyűjtő kampányához csatlakozott, amelynek keretében a vásárlókkal együtt segítenek szebbé tenni a karácsonyt a rászoruló családok számára.
Dr. Szilágyi Béla: A reménység, a méltóság és a szeretet ünnepe
Törökbálint - A közmédia tizenharmadik alkalommal meghirdetett, Jónak lenni jó! adománygyűjtő akciója idén a Baptista Szeretetszolgálat munkáját és az általunk fenntartott Tábitha Gyermekhospice Ház működését, illetve egy új hospice-ház építését támogatja.