A Baptista Szeretetszolgálat időszakos kiadványának, a Felebarát Magazinnak decemberi különszáma elsősorban az orosz-ukrán háború miatt kialakult humanitárius válság hatásaival, az arra adott válaszokkal foglalkozott. A BOK-csarnokban azóta is megszakítás nélkül fogadjuk a menekülteket. Kiadványunkban Révész Szilvia erről a tevékenységről írt.

A háború viszontagságai, a bizonytalanságok és nehézségek kellős közepén segítőként átélhettünk valami mást is: a szeretet, az együttérzés, az összefogás csodáját. Mert amilyen váratlan volt, hogy itt a szomszédban egyszer csak háború van és százezrek menekülnek nap nap után, olyan meglepő volt az is, ahogy a magyarok megnyitották a szívüket és megnyitották az otthonaikat is, hogy befogadják a menekülőt, hogy segítsenek a rászorulónak, hogy támogassák a segítőt. 

Együtt vittük véghez mindezt, és együtt szolgálunk ma is a szükségben lévők felé. 

Számomra ennek az egységnek és összefogásnak a kézzelfogható példája mindaz, ami a BOK-csarnokban történt és történik ma is. 2022. március 21-e óta fogadja a fővárosba érkező ukrán menekülteket a BOK csarnokban  kialakított központi tranzitváró, ahol kulturált körülmények között, minden szükséges szolgáltatást egy helyen megtalálnak az érkezők.

A civilek korábban a pályaudvarokon nyújtottak segítséget a menekülteknek – a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai például a Népligeti Autóbusz Pályaudvar alagsorában kialakított segítőponton. 

Márciusban a kormány döntését követően a kormányhivatal munkatársai,  a katonák és a civilek összefogásának köszönhetően két nap alatt kialakításra került és megkezdte működését az új tranzitváró. A segítők egymást váltva, tizenkét órás műszakokban azóta is folyamatosan fogadják a menekülteket. Együtt dolgozik itt a segélymunkás, az orvos, a gyerekeket segítő, az állatvédő, a rendőr, a katona, a kormányhivatalnok, a munkaközvetítő, a pénzváltó, a jegypénztáros, a telefonkártyás, a BKV sofőr, a takarító, a biztonsági őr, a hivatásos és az önkéntes. Mindenki azért van itt, hogy annak az érkezőnek, aki a hazáját, otthonát maga mögött hagyva útra kel az ismeretlenbe, annak legyen fedél a feje felett, meglegyen a betevője, legyen éjszakára egy noszolyája, ahol megpihenhet, kapjon egy jó szót, ölelést, orvosságot, segítséget, útbaigazítást, bátorítást, mielőtt továbbmegy élete következő fejezete felé. 

Segélyszervezetként mi a BOK-ban a menekültek étkeztetéséért és higiéniai ellátásáért, szükség esetén segélyezéséért vagyunk felelősek. A legtöbb átutazó nappal nálunk, az atlétikai csarnok közepén kordonokkal elkülönített étkezőben sorakozó asztalok körül várta az indulást vagy a találkozást, az estét vagy a reggelt. A hivatalos belépést követően a kormányhivatal munkatársaitól minden érkező kapott egy bónt, amellyel a segélyszervezetek pultjánál beszerezhette a tisztálkodáshoz vagy a gyermekek ellátásához szükséges legfontosabb eszközöket. Samponok, tusfürdők, kézfertőtlenítők, pelenkák, cumisüvegek, bébiételek, tisztasági betétek, papírzsebkendők százai várták és várják a menekülőket. Emlékszem azokra a májusi estékre, amikor a bőröndökkel érkező menekültek a hirtelen jött melegben a nyári ruházatot keresték, ahogy a júliusi éjszaka hűvösére is, amikor az édesanya valami melegebb ruházat után kutatott a gyereksarokban. Mert az az egyetlen bőrönd, ahová a menekülő hirtelen  összekapkodta a legszükségesebbet oly keveset tudott csak befogadni abból, ami egy új élethez kellene. S ilyenkor olyan kincs lett mindaz, amit egy idegen segítő egy ismeretlen adományozó jóvoltából ajándékozhat. Sose felejtem el a heteken át bombázott donyecki régióból érkezett fiatal családot, ahol az édesanya egy-egy pár cipőt kért volna a kisgyerekeknek, hiszen csak az az egy volt nekik, amit épp viseltek. El se hittem, hogy a gyereksarok munkatársai épp aznap délután kaptak több tucat vadonatúj minőségi gyerekcipőt egy üzlettől – mindenféle méretben. Az az édesanya se hitte, aki kérdésemre, hogy miben segíthetek, bátortalanul osztotta meg a vágyát, nem hitte, hogy mint egy cipőboltban, úgy választhatja ki a gyerekek kedvére való lábbelit itt a tranzitváró kellős közepén. Együtt ez is lehetségessé vált. Együtt sikerült gondját viselni a ránk bízottaknak. 

Mi, a  segélyszervezetek munkatársai közösen, egymást váltva és egymást segítve tesszük a dolgunk. Korábban talán soha nem dolgoztunk még ilyen hosszan ilyen összefogással, mint itt a BOK-csarnokban. Hiszen a készleteink is közösek, egy közös raktársátorból dolgoztunk, ami a BOK-kal szembeni MÁV területen volt felállítva.  Mindenki azzal töltötte fel a polcokat, amivel épp ő rendelkezett. De amikor leváltottuk az előző műszakot, az ott maradt készletekből indítottuk a munkát. Egymásra utalva tesszük a dolgunkat. Eleinte heti 2-3 megbeszélésünk volt, de most is hetente egyeztetnek a szervezetek műszakvezetői, hogy a lehető legjobban tudjunk segíteni. Pirosak, kékek, zöldek és narancssárgák – ahogy a többiek, a kormányhivatal dolgozói, a takarítók, a biztonságiak hívnak minket.

Együtt segítünk azokkal az önkéntesekkel is, akik nélkül az első hónapok intenzív időszakában nem tudtunk volna folyamatosan helytállni. Mert a tizenkét órás műszakokban tizenkét-tizenöt emberrel közösen dolgoztunk azon, hogy mindig fel legyenek töltve a polcok, mindig legyen meleg tea, kávé, leves, mindig legyen egy útra kész úticsomag, minden utazónak meglegyen a helyjegye a müncheni gyorsra vagy a prágai expresszre. Amikor a műszak előtt fél órával bemutatkoztunk, még nem gondoltuk, hogy tizenkét óra múlva majd ismerősként búcsúzunk egy következő közös műszak reményében. Nem gondoltuk, hogy egy életre összeköt a közös szolgálat élménye, a szükségben lévők fájdalma vagy a gyerekek önfeledt öröme. Együtt segítettünk azokkal az ukrán barátainkkal, testvéreinkkel is, akik talán csak néhány nappal, héttel korábban érkeztek, de maguk is ott akartak lenni, ahol legnagyobb a szükség. Így ismertük meg Júliát, aki március 6-án Kijevből érkezett, és a BOK csarnok megnyitása óta folyamatosan tolmácsol és segíti az érkező menekülteket, most már mint a munkatársunk, és a BOK-os baptista csapat legstabilabb tagja. De így ismertük meg Savyt, az egyiptomi orvostanhallgatót is, aki szintén Ukrajnából menekült Budapestre, hogy a SOTE-n fejezhesse be tanulmányait – s akinek a születésnapját egy éjszakai műszak során együtt ünnepeltük a tranzitváró „éttermében”. Ahogy Ruslanáét is, aki azóta Kanadában talált átmeneti otthont. Ruslana és barátnője Vikával és kisfiával, Márkkal járt hozzánk segíteni. Hónapokig várták a kanadai vízumokat, és nem volt egyszerű a búcsú, mert nem tudtuk, vajon hogyan folytatódik majd az életük, hol kezdi majd Márk az iskolát, mikor lesz esélyük a hazatérésre, s látjuk-e még valaha egymást újra. Ilyen barátságokat adott nekem a BOK-ban végzett munka. Többet kaptam, mint amit adni tudtam. Az együttérzés, az összefogás, a szeretet és a szolgálat felemelő pillanatai kárpótoltak minden átvirrasztott éjszakáért, minden fáradságos szombat reggelért, minden apró kényelmetlenségért és lemondásért. Hálás vagyok, hogy a részese lehettem – és hálás vagyok, hogy az a kegyelem ért, hogy ezen az oldalon, a segítő oldalán élhetem át ezt a háborút.